LÁSZLÓ KIRÁLY FORRÁSA

Még alig heverte ki az ország a belső pártvillongásokat, a sorozatos trónviszályokat, amikor máris újabb baj szakadt reá.

A Moldvában és a Havasalföldön élő nomád kunok vad és kegyetlen lovascsapataikkal betörtek a keleti határokon. Amerre csak vonultak, raboltak, fosztogattak, nem kímélték az immáron békés földművelő magyarok házait, barmait, terményeit, sőt nemritkán az életét sem.

Bizony, nagy elkeseredés lett úrrá az országon. Maga a Mátra-vidék is ugyancsak megszenvedte a kóborló kunok garázdálkodásait.

Ebben az időben a daliás I. László ült a trónon, akit az egyház kegyességéért, valamint számos nemes tettéért később szentté avatott.

A hatalmas, szálfatermetű uralkodónak hamarosan a fülébe jutott a kunok támadása, garázdálkodása. Nem is tétlenkedett sokáig, hanem amilyen gyorsan csak tudott, hadat gyűjtött, és meg sem állt véle a Mátra aljáig.

Mindez egy forró, tikkasztó nyáron történt, amikor az amúgy is vízben szegény Mátrában kiszáradtak a patakok, elapadtak a források. A Tisza és a Sajó igen messze volt ide, s a kecsketömlőkben hozott vizek bizony egykettőre elfogytak.

Keserves és szörnyűséges napok következtek a kunok ellen induló magyar seregre! A tikkasztó, égető nap elől ugyan a Mátra erdeibe menekültek, de ott a hajnali harmatoknál más egyéb vizet nem leltek. Egyik vitéz a másik után betegedett meg, vagy éppen a szomjúság miatt kegyetlen kínok között érte el a halál.

Nagy gondba esett a király: mit tegyen most? Visszafordulni szégyellett, de ilyen körülmények között nem merte a kunokkal fölvenni a harcot.

-   Ha ez tovább is így megy, felség - fordult hozzá az egyik napon a nádorispán -, akkor mindannyian gonosz véget érünk. Térjünk vissza inkább a Duna mellé!

-   Nem tehetjük, nádorispán uram - szólott határozottan a király. - Ha elvonulunk, a kunok tovább garázdálkodnak. Bízzunk az Istenben, hogy ad majd egy jó esőt.

De a nehezen várt felhők csak nem érkeztek meg. Ráadásul, ami kevés harmat volt is, hamarosan elpárolgott. Szomjúság gyötört embert, állatot - s nem kímélte az ellenséges kunokat sem.

Búsult, szomorkodott a király, sajgott a szíve pusztuló vitézeiért. Még éjjel se jött miatta álom a szemére... Sokáig virrasztott szellős sátrában, s magába mélyedve töprengett.

Az egyik fülledt éjszakán azonban már a sátrában se volt maradása László királynak. Óvatosan, lassan, hogy még a testőrei se vegyék észre, elosont. Nekivágott, mendegélt a nyári Mátra titokzatos rengetegében.

Hát ahogy így bandukol az éj koromsötét csöndjében, egyszer csak a vadon mélyén parányi fényt fedezett föl. Nagyon meglepődött, mert azt hitte, a kunok táborához érkezett. Igen bátor ember lévén mégse fordult vissza. Amint közelebb lopakodott, fölfedezte, hogy a fény egy kis kunyhóból szivárog ki. Rögtön tudta László király, hogy itt csak békés erdei ember élhet. Benyitott hát, és hangos istenáldássál köszöntötte a kalyiba kereszt előtt térdeplő gazdáját.

Az pedig - nagy szakállú, hosszú ősz hajú ember - meglepődve hagyta abba az ájtatosságot.

-   Ki vagy te, vitéz, aki éjnek évadján bódorogsz a veszedelmes vadonban? - kérdezte csodálkozva a jövevényt

-   A magyar sereg egyik katonája - hangzott a király óvatos válasza.

-   Nagy merészséget mívelsz, fiam - ingatta neheztelőn fejét az ősz ember. - Hiszen alig egy óra járásra van ide a kunok tábora. Jobb lesz, ha máris visszafordulsz.

-   Köszönöm aggodalmad, derék öreg - szólt a király. - Ám mégis nyugodt vagyok, mert az Isten óv engem, mivel igaz ügyet szolgálok.

-   Jól mondod - bólintott az öreg. - A pogány kunok ellen küzdeni csakugyan igaz keresztény ügynek számít. Ám az óvatosság nem árt, hiszen minden magyar életért kár.

-   Kár bizony - hagyta rá szomorúan a király. - Pedig naponta pusztulnak a vitézek a szomjúság miatt.

-   Naponta pusztulnak? - csodálkozott az öreg. – Hát miért nem evvel kezdted?

-   Ugyan miért mondád ezt, tiszteletre méltó aggastyán? Talán te tudnál rajtunk segíteni?

-   Tudok bizony! - állott fel az öreg. - Nem azért vagyok immár ötven esztendeje a Mátra remetéje, hogy ne ismerjem a búvópatakok, a rejtett források helyét!

-   Ó, engem az ég küldött hozzád! - kiáltott fel boldogan László. - Jer velem azonnal, szent életű atyám, s mutasd meg azt a helyet!

-   Hogyne mennék - egyezett bele Márton remete (mert így hívták az öreget) -, de elébb mondd meg, vitéz, kit tisztelhetek benned!

-   Lászlónak hívnak.

-   Akárcsak derék királyunkat!

-   Igen. igen. - jött zavarba egy percre a király. - Én is e nevet kaptam a szent keresztségben. Csak most már siessünk, atyám!

És ezután az éj csöndjében, amilyen gyorsan csak tudott menni az ősz remete, elvezette egy szikláig a királyt (akiről sosem tudta meg, hogy kicsoda).

-   Ezt görgessétek el, és itt ássatok! - mutatott oda a remete.

-   Megtesszük, atyám. És áldjon meg az Úr jóságodért!

A király pedig visszasietett táborába, maga mellé vett néhány még jó erőben levő vitézt, s nekiláttak az ásásnak a megjelölt helyen. Ő maga is ott forgatta szekercéjét a katonái között.

Hát egyszer - épp amikor felkelt a nap - a király egyik ütése nyomán hatalmas sugárban tört elő a sziklából az éltető víz!

-   Áldassék az Isten, áldassék a király! - hangzott fel a boldog kiáltás a magyarok ajkáról, s határtalan örömükben térdre borultak.

-   Keljetek föl, derék vitézek, s hozzatok gyorsan tömlőket!

És a szomjúságtól félig alélt sereg gyorsan életre kelt! Aki csak mozogni bírt, rögvest csobolyót, tömlőt, kulacsot hozott, hogy az éltető vízzel megtöltse. Nem múlt el egy nap sem, amikorra a magyar sereg minden edénye megtelt vízzel.

Pár nap után aztán ember, állat új erőre kapott, s most már üldözőbe vehették a betolakodott kunokat. Hamarosan győzelem koronázta küzdelmüket.

Azt a forrást pedig, ahol a király szekercéj e a remete tanácsára vizet fakasztott, Szent László forrásának nevezték el, s így hívják mind a mai napig. S aki közületek Mátraházán jár, ne mulassza el megtekinteni!